Az elmúlt napokat itthon töltöttem. Nem szeretem veresegyházát ilyenkor. Még ha le is esett az a kis hó, olyan hamar beszürkült a beton, és olyan hamar csak lucskos csatak maradt.

Annyira más volt otthon- még Brassó is (és még Brassót is mennyire nem szerettem eleinte! ), annak ellenére hogy nagyváros, hangulatosabb volt. Egész estéket töltöttem azzal hogy csak odakinn járkáltam különösebb cél nélkül. Most hiányoznak a hegyek, ahol megmarad a félméteres, méteres hó, a földön, a fákon, az embernek nyoma sincs, a városban pedig olyan csípős hogy piros arcok néznek rád vissza, elgémberednek az ujjak, és olyan másmilyen "melegség" utána beülni egy karosszékbe, _tűz_ mellé. Van abban valami különleges olyankor -  és akárhogy nem hiányzik kályha most innen, az új lakásból, akkor, úgy...kellett a tűz évente egyszer.: a lángok játéka és a fa (nem, nem a szén, az olaj, csak a fa) halk pattogása. Tudom, szentimentális vagyok hogy visszavágyódom, de az egész eddigi életem oda köt minden emlékkel, és nem ide. Itt minden idegen még, a lakás fele még dobozokban, az emeleti szoba is üres. Ki kellett volna cserélni az ablakokat az ősszel még, így visít és zörög a szél, mint valami kísértetkastélyban, és órákig hallgathatod elalvás előtt hogy a kinti sűrű szürkeség "be akar jönni". Nyugtalan vagyok egyedül a hálószobámban, el nem bírom viselni.

A szomszédasszony a tegnap este hozott át valami süteményt. Én még életemben nem láttam, de Dóra állítólag többször beszélt vele. Magányos emberek mindenhol. Hogy itt nem olyan hideg, talán üresebb még a karácsony. Túljátszott, személytelen...egyre közönbösebb. Bár volt egy halvány megérzésem, amíg az ajtóban álltak a megszokott oda-vissza boldogkarácsonyt-tal, hogy nem lett volna semmi baj ha be is engedjük egy pár percre.

Nem szeretem Versegyházát. Nem szeretem most Magyarországot...