4.

Théodlinde

Lopni...Nos igen, valamiből mindenkinek meg kell élni – kapar egyet a kócain ahogy elmereng a tekintete az utca túloldalán lévő gyümölcsös standján. Igazából sohasem szégyellte. Sőt, megtanulta valamiféle büszkeséggel viselni azt, hogy ő maga képes fenntartani magát. Szabadúszóként. Megvárta amíg a megrakott batár elzörgött, majd mögötte átszaladt az úton a túloldalra. A minap kapott egy lovagtól néhány ezüstöt. Csak egy üzenetet kellett elvinnie, ami a fényes páncélúnak nyílván rangon aluli lett volna. Egy Madámnak. Kúszik arcára gúnyos mosoly. De ennyi baj legyen, hiszen így legalább a zsebében most csörög valami, amit hmm...igazából fogalma sincs még mire, de el fog költeni. Persze ez nem jelenti azt, hogy fizetni fog az ebédjéért...pillant fel egy nyikorgó cégérre a feje fölött. Abba a hatalmas fémperecbe még az idő foga is beletörött, pedig megpróbálta kikezdeni, de igencsak lassan halad vele. No ő aztán nem fog ennyit vacakolni. Főleg ekkora forgatagban nem a piacsoron...Nem is fűzi tovább a gondolatait, csak szép nyugodtan becsatlakozik a vásárolni siető asszonyok és kofák forgatagába. A célpont természetesen már meg is van. Nehéz kosár imbolyog előtte, letakarva, és mindenesetre jól megtömve. Oda csak be kell nyúlni...óvatosan és észrevétlenül. Ennyi fel sem tűnik.

-Hé, ott a kis csirkefogó, né'! - harsan valahonnét a háta mögül egy érces, károgó hang. Ismerős hang. Az ám, és az ilyen nem jó jel. Gyorsan lép hát – keze elsüllyed a kosárban, ráfog, kihúz, és lemarad egy szemközt jövő bő szoknya mellett. A zsákmányt mérlegelni nincs idő, ugyanis harsan máris egy következő kiáltás, amire jól tudja hogy most már tényleg ideje futni. Node mi lesz ez, egy erszény? Te jóég, azzal milyen jól jár! Megkerül egy hordót, egy terebélyes asszonyságot a hentes standja felől, ott gyorsan ráfog egy épp útba akadó kolbászra, majd ott sincs. A tömegben pillanatok alatt olyan lesz a felfordulás és a rikácsolás, hogy abban lehetetlen amúgy is akármit figyelemmel tartani. A kútnál az alacsony korlátot átugorja, nagyot toccsan a földre.

-Bocsánat! – veti oda nemtörődöm módra az egyik összecsapott, szitkozódónak, aztán már el is tűnik liszteszsákokkal megrakott társzekér mögött.

-No lássuk, miből élünk ma? - még egy kicsit zihál, amikor a Pockoló felé vezető kanális hídjára ér. Itt már nincs zűrzavar, sőt: senki – arrébb egy ruhaszárítón lengedeznek csak valami nagyra dagadó abroszok meg lepedők. Ideje hát összegezni a mai termést. A kolbászhoz nem férhet kétség, azzal nem lesz gond, viszont az erszény az más dolog. Abban pénz lapul, és a pénzen hatfogásos ebédet vehet. Persze nem mindegy hogy hol... a Művésznegyedben is van ahol fülön csíphetik ha fizetni akar.

- Egy, kettő, öt, hét, nyolc ezüst! - füttyent elégedetten ahogy a számlálásnak végére ér, aztán úgy megtorpan, mintha arcon ütötték volna.

Az orra előtt egy férfi áll, illetve támasztja a házfalat.

-Ejj, nem szép dolog kincsem erszényeket elemelni...- élcelődő hang kacag rá. Futni már nem lenne sok értelme, de ha ugyan meg is lépne – mert gyorsabb ám ő a Nyúllábúnál is – a hangsúly nem erre készteti. Nagy kék szemek emelkednek arra, aki rajtakapta: egy fiatal lantos, elegáns, de ugyan egyszerű ruhákban. Csak mint a kalandozók: bőrnadrág, egy fehér vászoning, a másik oldalán talán egy rapír hüvelye, barnásfeketés vízhatlan köpönyeg, és persze a jól ismert hangszer. De ami megfogja, az a mélybarna, kacagó tekintet.

-Nocsak, azt mondod, nyolc ezüst? Amindenit, nem túl szép fogás. Ezért ekkora kalamajkát csinálni, ejh... - rázza meg megjátszott rosszallással a fejét, hogy hosszú, mogyorószín tincsei közül néhány az arcába szabadul. Hű, de még micsoda szép vonásai vannak! És olyan férfiasak a vonásai, a rövid pár szál szakáll... Hallgat továbbra is csak a szemeit meresztve Théodlinde, aztán a pillanatnyi zavara úgy ahogy van világgá is megy.

-Miért, te belelátsz az erszényekbe mielőtt kinyitnád őket? - felel gúnyos–vidám hangon, és zsebébe csúsztatja a vitatott szerzeményt. A lantos nevetve fogadja a választ.

-Azt mondod én ne látnék bele? Ejha! Művészt becsmérelni vakmerő dolog ám...

-Hát ha becsmérlésnek veszi, csak van benne valami...- gúny, gúny, nem más mint gúny lakozik a lány szavai mögött

-Jól beszélsz szép hölgy. Fernando, a Lantos, szolgálatára kisasszony! - ejt meg mosolyogva egy színpadias meghajlást az igric. - De most javaslom nem fecsérelni a szót, amikor úgy hallom sürgős az utad. - emeli meg a szemöldökét sürgetőleg arrafelé tekintve, ahonnét Théodlinde jött.

Valóban helytállónak tűnik az észrevétel, ugyanis kiabálás kezd életre kelni a szomszédos utca felől, nyomdokában járva a tolvajnak. Théodlinde hát biccent még egyet, és el is tűnik a kiteregetett abroszok mögött. Valahogy eszébe se jutott, hogy a szépszemű Lantos esetleg feladná, hogy merre is vitte az útja.