11.

Rossz szerencse

Hamar a végére járt a küldetés utána kapott százötven aranynak és így a szabadságának is. Még egy pillantást vet ki mielőtt behúzná az ablaktáblákat, nagyot szippantva a páraszagú levegőből. Hát újra itt az erődben. Már csak páraszagúnak érzi a levegőt. A mocsárbűzt hamar meg lehet szokni – és aztán nem is bűzként éli meg az ember. Szisszen amikor majdnem hasra esik a földön heverő páráján, aztán elbotorkál a sötétben az ajtóig. Az amazonbot a helyén, Ashgden megragadja, aztán csak az ajtó dörren utána majd a párosával szedett lépcsőfokokon dobbannak léptei lefelé a toronyból.

A kiképzőterem előtt egyenesre húzza a derekát, az ügyeletes goblin pofáján kaján vigyorral néz utána.

Legszívesebben behúzna neki egyet, a két gonoszkodó szeme közé.

-Késtél, Ashgden! - reccsen a harcmester hangja előbb, a lány csak aztán pillantja meg az alakot, aki a fegyverállvány mellett várakozik.

-Nem jó pont elkésned az első felmérésről. Jelenteni fogom az Árnymesternek, ezt tudod. - teszi le az eddig törölgetett kardot és előhúz egyet a gyakorlóbotok közül.

-Elnézést – nyögi egészen halkan Ashgden lenyelve a saját mérgét, ahogy itt ezt máris belénevelték. Bár így is annyi látszik csak az egészből hogy a szája mozog.

-Ne feleselj – csattan is cserébe a pofon mihelyst a lány a fehér sáv mögé lép a harckörbe, mesteréhez. Erre nem felel. Az is csak némán, szigorú tekintettel hátrébb lép, maga elé emelve a botot.

-Lássuk, ha azt mondod hogy ehhez értesz. Támadj!

Előrelépve veszi maga elé a botját Ashgden is, csak bólint. Látja, hogy a harcmester tekintete megakad a szép mívű, faragott fegyveren, és látja annak gúnyos mosolyát is. Ez ismét csak dühíti. Soha, egy pillanatra se vennék komolyan. Senki. Elismerés? Ó nem, nem...legfeljebb lenézés, mindenért. Az a nem különösebben kíméletes bánásmód, amiben a Halállal Táncolók közt részesült eddig az egészséges dacot váltotta ki Ashgdenből. Minden apró megaláztatással csak keményedett. Betegesen vágyott rá, hogy elismerjék végre, így hihetetlen akaraterejéről téve tanúbizonyságot mindig bizonyított amióta csak itt van, mégpedig a várakozásokon jóval fölül. Persze az ő fülébe nem juthat el, hogy az Árnymester figyelmét is kiérdemelte máris...

'Akkor csak lásd' – gondolja bosszúsan ahogy a harcmestere szemébe néz. Kiérdemelte a tanulással még az amazonok között, odahaza hogy megkaphassa ezt a botot, amire olyan megvetően néz most a fejvadász.

Nem támad egyenesen szembe, ahogy a gyakorlatoknál régen szokás volt. Még persze otthon... Tengelye körül megpördülve vesz lendületet a következő kilépésnél, majd jobbjával lefelé kapva a bot eddig fölül eső végét rögvest lábra indít támadást. Nincs ideje a csalódottságra – az árnymester felugrik az ütés elől, és máris védenie kell egy a derekára célzott támadást. Apró korrekció, és csak a két bot csattan össze

- Jó – morran elismerően a harcmester védve máris a nyakánál, majd egész hirtelen indít egy szúrást a lány hasa felé. Ashgden hátralépve még ezt is védi, ám a következő pillanatban szinte a semmiből csapja állon a harcmester fegyvere.

Hátratántorodik, úgy érzi az állkapcsa szilánkokra törött.

- Ha megtorpansz, veszett ügy... - állítja meg pár centivel a nyaka mellett újra a botot a mester, és hátrébb lép. Ez a következő ütése elég erővel úgy a földre küldhetett volna akármilyen ellenfelet, hogy az harcképtelenül marad jó pár percre.

Ashdgen fájdalmasan tapintja meg az állát, de aztán újra támadóállásba lép vissza. Minden haragját összegyűjtve vesz félköríves lendületet az első fogásához hasonlóan, de most elmarad a csapás: néhány szívdobbanással később vet helyette gáncsot. A csel sikeres, a harcmester egyensúlya felborul, Ashgden pedig elégedett mosollyal üt az épp földet érő hasa felé. A botok összecsattannak, a mester véd, de a következő szívdobbanásra elmozdulnak a fegyverállványok a helyükről. Ashgden nyekkenve ér földet amint a mester minden nehézség nélkül kisöpri a talajt a lába alól a védekezésből átfordított fegyverével. Mielőtt felfoghatná hogy hogyan is ütötte félre a botját hogy helyet nyerjen a támadáshoz már fölötte áll a harcmester, hajszál híján pedig nem sikerül védenie egy fejre szánt ütést. Halkan felmorran a férfi ahogy most is a cirádás boron koccan a sajátja, aztán a kezét nyújtja a földön fekvő lánynak.

-Látom ezt tényleg tanultad

-Hatéves korom óta – hagyja a lány hogy felhúzzák a földről, majd a harcmester várakozó tekintetét látva ismét két kézbe fogja a botot és szembe támad. Csattanás, a harcmester előre lépve a feje fölött véd, Ashgden pedig botja ellenkező végével próbálja a lendületet megtartva most a derekát elérni. A Harcmestre viszont kipördül a támadásból, a fegyvere alsó végét karja alá fordítva kapja Ashgden védtelenül maradt oldalát. A lány fájdalmasan nyekkenve kerül ismét padlóra egy figyelmen kívül hagyott következő gáncsnak hála.

- Jól van, ezzel túlélsz. Nem érdemes itt vesződnünk. Legközelebb rövidkarddal folytatjuk. - fordít hátat a földön maradó Ashgdennek.

Elfutja a méreg a 'túlélsz' hallatán, magában szitkozódik amikor végre feltápászkodik a földről. Nem sikerül nem engednie kiülni az arcára a dühöt ahogy a harcmester hátát nézi, aki épp a botját teszi vissza a helyére. Eszébe jut a goblin arca.

Kifelé oda se morran a hangtalan kacagástól reszkető lény felé.

Ahogy felér a lakótoronyba, a szobájába, és lerogyhat az ágyára felharsan valami mélyen bőgő hang. Aztán egy másik, valamivel talán magasabb, majd sorban legalább két tucat kürt hangja; mintha csak az ég akarna megnyílni mindenfelől. A lépcsőkön végig futott fölfelé, most szuszogva nézi a plafont és találgat. Jó bő perc múlva csattan be valahol egy ajtó, aztán hirtelen minden megbolondul. Vad üvöltés harsan odakinnről, a lakótorony folyosóján pedig újabb ajtók csapódnak. Sietősen dobbannak léptek lefelé a lépcsőházban, és mire talpra áll már teljes a zűrzavar. Ez nem gyakorlat. Fegyvert...

-Orkok! Fegyverbe! - harsan a kiáltás is, majd kopogás nélkül tépik fel az ajtaját.

-Siess! - szól rá egy hang és betódul vele együtt a hirtelen felerősödő állatias üvöltés. Sötétben tapogat el az asztalig, ahol a vadászkés pihen. Övére tűzi, kapkodva nyomja bele a fonott kosarat a táskájába, egy mozdulattal söpör utána a szekrénye tetejéről minden mást és a szíjakat meghúzva minden értékét a hátára véve rohan az ajtóig. Ezek már itt is vannak benn? Akkor a tornyot nem lehet megtartani. Feltépi az ajtót újra és a botjával lép ki a folyosóra.

Rögtön fejbeveri a terjengő füstszag. Lentről fegyvercsörgés és kiabálás.

- Ashgden, rohanj a térkapukhoz! Ég a torony! - lök rajta nagyot a felsőbb szobák irányából leviharzó Verkaia. A másik fejvadászlány lendülete őt is magával sodorja, a szűk lépcsősoron rohanvást követi még két-három fordulóval lefelé, a nagyobbik torony felé vezető átjáróig.

-Az őrök? - lihegi értetlenül majd felsikkant ahogy meglátja a folyosót, amerre lefelé, az udvarra szokott járni.

-Már nincsenek őrök – hadarja Verkaia egy tőrt hajítva abba az orkba, amelynek kardja alatt épp lehanyatlik a menekülési útvonalukat biztosító egyik fejvadász.

-A folyosó szűk, nem lehet harcolni. Az égő erődöt nem tudjuk megtartani, menj már, nem értesz? - a végét már szinte sikítja a szőke fejvadász, karon fogja a döbbent Ashgdent és a másik torony felé vezető folyosó irányába löki. Ő maga a következő tőrt előrántva siet halott társa helyébe, mielőtt beljebb nyomulhatnának az orkok. Ashgden még látja hogy a nála csak két-három évvel idősebb lány egy rúgással tántorít vissza egy verespofájút, aztán futásnak ered ahogy Verkaia mondta neki.

Hamar eléri a kaputermet ahol a rendszerint itt strázsáló goblinoknak már nyoma sincs. Az ajtóba vésett rúnák izzanak, jelezve hogy működik kapu. A párbajtermek felől már felhangzik az orkok üvöltése. Nem késlekedik, ám ahogy a terembe ér vicsorgó, vért nyáladzó pofa néz vissza rá. Ashgden ledermedve bámul az egyik goblin szétmart teteme fölött térdeplő ocsmányságra. A sárga íriszű szempár megrebben, a lény pedig egyenest az alig eszmélő lány felé ugrik, hirtelen átszelve a köztük lévő távolságot. Mielőtt Ashgden felfogná karmos mancs suhint a torka felé. Éles fájdalom mar belé, a legutolsó pillanatban kapja az ösztönei által vezérelve védekezőleg maga elé a botját; csak ezen múlik az hogy nem a nyaki ütőereit tépik fel. A harcmester fogását megismételve továbbperdül, a botot karja alá veszi. Fogait összeszorítva markolja még erősebben a fegyvert ahogy a hátát is végigszántják az ork karmai, de a lendület nem törik meg: épp elég erővel sikerül oldalba kapnia a lényt. Az ork megtántorodik egy pillanatra, és ennyi idő elég is hogy Ashgden hátráljon, majd hirtelen fordulva futásnak eredjen és beugorhasson az első térkapu kékesen villódzó energiahullámai közé. Azt már nem is figyelte, hogy odaát milyen házak képe sejlik át benne...