7.

Másnap

Lenézés villan csupán a zavaros, sötét szemekben néha, ahogy a házfalak mentén, köpenyét magán szorosan összefogva siet a városközpont felé. Gondolatai most nem engednek időt a nézelődésre vagy a játszadozásra. Pedig ott van a mogorva ajtónálló most is (egek, de rémes ember!) a díszes homlokzatú nemesi lak kapujában. Ahogy felé néz és a két tekintet véletlenül összekapcsolódik egy pillanatra, már érzi is a zavart kínt, amivel a fegyveres megpróbál közönyösen elfordulni. 'Hmm...neked se lehetett világéletedben sok szerencséd a nőkkel' – gondolja. Majdhogynem felkacag. Pedig még egy szót sem váltott vele, egyetlen 'vétke' az, hogy itt a közelben van az a sarok ahol néha elidőzik a járókelőket méricskélve. Hát, talán egyszer kerít egy kis időt hogy szegény őr lelkét is 'orvosolja', ha már amúgy is ekkora hatást tett rá.

Ma egész más dolga van, és nincs ideje szórakozni. Végzetesen levizsgázik Cornelius előtt ha kudarcot vall. Olyan ez a helyzet, mintha csak fogadást kötöttek volna ők ketten, egymás ellen. Az atya tapasztalata és szava szemben a gyermek bolondos szenvedélyével és ostoba hitével

Ott van. Théodlinde itt ácsorog a főtéren. Zsebre dugott kézzel, fején azzal az elviselhetetlenül ocsmány és koszos sapkával, ami alá csak úgy nemtörődöm módra gyűrte fel kócos sörényét. 'Pedig olyan szép haja lenne...kár érte, node majd rendbehozom én'. De itt van, erre várt, erre számított már akkor, amikor ezt a gyereket választotta ki, akiért végül odaállt Cornelius elé. Igen, elégedett, tudta hogy nem futamodik meg előle pisis buta kölyök módjára – ezután pedig már könnyű lesz minden. Az „övé”.

Hát pedig Théodlinde bárcsak futamodott volna meg...másodjára szalasztotta el a lehetőséget hogy elhajózzon Távolrévből....szintén messziről észreveszi a vöröset, közeledtére előre megfontolt tervszerűséggel hajol le, hogy valami fémesen csillanó dolgot vegyen elő a csizmaszárából.

'Jaj ne, ne ábrándíts ki édesem, ne légy ilyen gyerekes. Úgyse mernéd használni halat pucolni sem' – gondolja Arsinoe.

Théodlinde jól láthatóan emel maga elé egy csinos kis tőrt, egyenest a felé tartó arcvonásait fürkészve a lámpafényben.

'Hát nem fél, nem hiszi, hogy oda merném küldeni, ahová való?'.

Arsinoe arcán sátáni közöny. Sőt, mintha valami halvány mosolyt vélne felfedezni a szája sarkában. Nagyon rossz érzése lesz tőle.

És már itt is áll, előtte.

-Ez nálam maradt, még a múltkor – szólal meg a kamaszlány. A mindez idáig támadólag tartott penge markolatáról lassan engednek szorításukban ujjai. - Igazság szerint nem akartam visszaadni – teszi hozzá tétovábban, és magában valahogy úgy fejezi be a gondolatot, hogy: 'csak a szívedbe, oda kellene szörnyeteg'.

Arsinoe elmosolyodik, édesen, gúnyosan. Egészen úgy, mintha csak hallotta volna az el nem hangzottakat is, pillantása most siklik először a fegyverre, ami még mindig egyenest a szíve felé mutat valóban.

-Tényleg, el is feledkeztem róla...de nézd csak – a köpenye alá nyúl, szeme sarkából figyelve hogy a lány nem rebben, és elővesz egy tőrt ő maga is. Maratott, aranyozott él, tenyérbe simuló, finom markolat mely kaotikus bujasággal tekergőző indákkal és levelekkel van díszítve. -Ikerpengék. Ha jól megnézed, csak abban tér el az egyik a másiktól, hogy díszítésében a tükörképe lehetne. Maradjon csak nyugodtan nálad. - siklik pillantása a két egymás mellé tartott pengéről Linde arcára Elégedett mosollyal nyugtázza, ahogy a lány magához vonja az ujjai között szorongatott tőrt, hogy aztán eltegye végre.

'Ugye megmondtam édesem?' - gondolja.

Théodlinde nem néz rá. Kerüli a tekintetét, zavarban van. A félelmet is érzi rajta.

-Ki...ki volt az? - böki ki a lány, a sötét ruhás férfira célozva. Csodálkozva látja az apró, néhány pillanatig tartó változást Arsinoe arcán. Mintha meginogna valami?

-Cornelius - mutatja föl a vörös a balján a finom metszésű vékony kis gyűrűt. Aztán máris elmosolyodik újra, és félrehajtja a fejét: ettől pedig Théodlinde úgy érzi, mintha megszédülne. Arra már nem jön rá, hogy végre elkapták a tekintetét: csak érzi, hogy baj van. Képtelen félrenézni.

-Van testvéred? - teszi fel neki Arsinoe a kérdést, aztán a kamaszlány bólogatására felkacag.- Nekem is sok testvérem volt. Nade most akkor te lehetnél az én kishúgom. Rendben? - határozatlanul bólint igent. Rendben. A lelke mélyén visít hogy nem, dehogy van rendben. Egy szörnyeteg áll előtte, és azzal cseverészik...de a hangocska szép lassan halkul tovább. Rábólintott, pedig mintha nem akart volna. Fogai összeszorulnak, mintha valami még ott lenne a nyelvén. Kérdések, ellenvetés, elutasítás, magyarázatkérés...de aztán...fölöslegessé válik mindez. Csak hagyja, hogy átkarolják a vállát, és elinduljon, újdonsült 'nővére' vezetésével. Bár hatalmas sóhaj után kap a tüdeje, amint végre a pillantása elszakad a vörösétől. Csak ez nem tudatosul már benne. Az sem hogy tiszta libabőr.

-És tudod mit? Szólíthatnál csak Riennek. Ahogy otthon is hívtak. Neked megengedem, mit szólsz?

Mit? Semmit, csak bólogat. Ellenkezni? Miért? Hiszen...hiszen...Arsinoe az életét is megmentette. Nagyvonalú vele, kedves... ő nem lehet hálátlan cserébe.

De akkor is...ő...

Csss, nem, nem igaz. Más, más mint az a férfi, akiből csak a ridegség áradt. Arsinoe...jót akar neki. Érzi. Tudja. A nővére. Csak jót akar...