1.

Távolrév

Egy lucskos, hideg éjszakán kezdődött minden.

Sápadt unalommal bújt meg a hold a havat ígérő felhők mögött, mintha csak nem is akart volna ottlenni az égen, a szürkén terpeszkedő város fölött.

A főtéren vaskos jégcsapok csüngtek a szökőkút rideg mosolyú angyalszobrának kitárt karjairól.

Hólatyak és szemét mindenütt.

Csak a szekerek kerekei és a lovak patái nyomán feketéllett ki a kopott macskakő. Macskakő, igen! Hiszen „nagyváros”, ahhoz illik ám az ilyesfajta fényűzés! A házfalak mentén -ahol egyáltalán ellapátolták a havat – sötét dombok várakoztak, még inkább nehezítve a közlekedést. A szinte tapintható, barátságtalanul jeges feketeséget halványan pislogó, bizonytalan fénnyel törte meg egy-egy kandeláber, de a szűk utcák, a szinte összeérő háztetők így is áthatolhatatlanul sötétnek és idegennek tűntek.

Mint a legtöbb, hasonló kis kikötővárosban. Csak itt palota is emelkedett a kő- és hórengetek fölé.

Igen, ez Távolrév.

Az egyik városkapu felől hangzott fel a kocsizörgés és a lódobogás. Túl késői óra volt már ahhoz, hogy minden figyelmet elkerüljön. A két csatakos, gőzölgő pej mély ívben meghajtott fejjel ügetett; mind a kocsis, mind pedig a két állat megfeszített figyelme kellett, hogy a bizonytalanul imbolygó lámpa fénye mellett meg ne csússzanak a fagyos latyak alatt alattomosul feketéllő köveken. Hirtelen suhant át az árnyék az úton, a semmiből feltűnve, a két ló horkanva hőkölt meg, és a kocsi nagyot zökkenve állapodott meg egy kátyúban.

- Hogy az ördög vigyen el, figyelj máskor jobban, taknyos! - dörrent fel a fekete viharkabátba burkolódzó hajtó és bosszúsan köpött ki oldalra.

-Minden rendben?

- Igen kisasszony, nemsokára ottvagyunk – legyintette meg az ostorral a kocsis a lovak farát a hátulról hallatszó, alig hallható kérdésre. Fáradt, fásult volt a hangja, és ugyanezt a fáradtságot érezte a kisasszony kérdésében is. Nem csodálkozott, közel jártak már a hajnalhoz, és minden porcikájában érezte a kimerültséget ő maga is.

- Hő kislány, óvatosan! - engedte meg késve a gyeplőt, nem sokon múlott hogy megtartotta az egyensúlyát végül a lova, és kizökkent a kerék a lukból, a kocsi pedig lassan újra megindult, felcsattantak a vasalt paták. Magában újra és újra fohászt mondott az égiekhez, hogy egyszer, csak egyszer érkezzenek meg végre. Ha most valamelyik állat a jégen felbukik, a lábát is töri, és akár a tengely is bánhatja. Nesztelenül húzódott el hátul a függöny, az egyik kandeláber fényében göndör tincsekkel keretezett fehér arc tűnt fel, ahogy az utas az árnyék után pillantott. Vagyis arra, amerre feltételezte, hogy az árnyat elnyelte az éjszaka. Aztán tovább zörgött a kocsi...