/fejezet még szerkesztés alatt/

Nincs már messze a hajnal, néhány fertályóra és a nap fel fog bukkanni valahol ott, távol a tenger fölött. De ő most nem érzi merről kellene várnia rá, csak azt hogy bizony nincs kedve a fényéhez. Halvány sejtelem csak, és még nem is tudatosul, megmarad lappangó, halovány körvonalnak amire nem keres magyarázatot. Kirakodott ládák tövében vár, sötét árnyékként, mozdulatlanul. Agyonkoszlott, szakadt fekete utazóköpeny öleli az egyik ládán féltérden várakozó sziluettjét, ami nagyon régóta - lehetetlenül régóta meg se rezzen.
A hajnali, nedves köd miatt nehézkes a kilátás, csak szürkülni tud az ég: kétes lustasággal váltja az éjszakát majd a reggel, szívós párafüggönyöket kell eloszlatnia a napnak ma.
A tenger moraja csak még nehezebbé teszi a sós, halszagú levegőt, a vízhatlan utazóköpeny csuklyáján apró cseppekben gyűlik meg szép lassan a víz, hogy aztán utat találjon engedve a sors által reárótt végzetnek és a természet törvényeinek.
`Csöpp.`
Végül a ládán koppan a vízcsepp, azon a ládán, amin a kopott árnyék várakozik.
Valahol felvisít egy patkány, apró lábak surrannak el a földön előtte.
`Csöpp.` - Talál utat még egy vízcsepp, nyomatékosítva a megrezzent mozdulatlanságnak hogy lassan üt az órája, hiába szeretne még visszafeküdni alig áttetsző ködlepedője alá.
Egy sirálycsapat ébredezik valahol arrébb, szárnyak rezzennek hogy aztán fehér testek vessék magukat a levegőbe. A partot nyaldosó hullámok ritmusához éles vijjogás vegyül.
Fehér, vértelen ujjak engednek egy markolaton hogy az élet majd visszaszaladhasson végre beléjük. Támaszt vált a köpenyébe burkolózó alak a féloldalt magasra rakott halom félfedezékében. Fülek neszelnek erre fel, orrok szimatolnak a levegőbe. A csuklya is elfordul ahogy egy tekintet a már régen lefeszített apró kis fatáblácska keresésére indul, a mozdulatlanság végleg szilánkjaira hullik szét amikor vékony, kecses ujjak nyúlnak utána, hogy az apró holmi eltűnhessen valahol a köpeny rejtekében, a beleégetett halvány címerrel. Surran az anyag ahogy feláll, a következő pillanatban pedig már csizmák dobbannak halkan, tompán a földre - noha a mozdulat nem próbálta rejtegetni a jelenlétet, mégis csöndes; de bőven elég ennyi nesz ahhoz hogy a kikötő férgei szétrebbenjenek ijedtükben a környékről.
Kopp... kopp... a nyugodt, lusta léptek csak a hajnali csöndből hallatszanak ki, de nem több mint kétszer-háromszor tízméter körén belül. A sötéten ásítozó dokksorok felé halad tova, hogy egy épület tövében álljon meg.
Egy falnak támasztja a kezét, néhány szívdobbanásnyi időre megáll: fülel. Arrébb pedig valóban hangok kélnek a ködben, fütyörészés, beszélgetés...az inkognóba burkolózó árnyék mozdulatlanul lapul meg a csöndben míg arrébb, a köd fátyla mögött halászok haladnak tovább - bizonyára az elsők között kifutni készülő hajó felé. Még néhány szívdobbanást mozdulatlanul vár, miután a beszélgetés végleg eltávolodott, de utána nekiindul. Most már sietve, csöndesen, mint a vadászó macska ami néhány órája a patkányok után lopakodott ugyanitt.
Egy régi ajtó előtt áll meg.
Korhadt, öreg fa.
Vízcseppek csillannak tiszta gyémántfénnyel az első fénysugarakban, elrongálva a míves pókhálók legfinomabb szálait. Két kegyetlen mozdulat lesz az, ami végleg leszakítja őket egy berozsdállt lánc környékéről... hiába tapadnak majd bosszúból a birtokháborítóhoz.
Nehéz, öreg lakat.
`Rúgd be, a fa beenged` susog a gondolat még az előbbi jövés-menés kapcsán türelmetlenül, de aztán a hűvös számítás győz, hogy előkerülhessen a köpeny alól egy trükkösen könnyített, áttört penge részlete. Ocsmány fegyver lehet egészében, jótékony a köd, a leomló fekete ruha ami nem mutatja meg a tisztán ébredő reggelnek... de neki se lesz könnyű a feladat. Jó fertályórát el fog vacakolni a csuklyás alak, még egyszer kénytelen lesz csöndben, a falhoz lapulva megvárni néhány matrózt. Utána a munka meghozza a gyümölcsét és a lánc lakatostul megadja magát. Az ajtó majd nyikordulva nyílik, egy pillanatra rosszul is moccan - óvatosan kell vele bánni hogy a sarkából ne essen ki.
Dohszag, bennről kiáradó nyirkos, erős bűz láthatatlan ujjai markolnak bele sértetten a csuklya alatt rejtező rozsdabarna hajtincsekbe.
Még egy pillantás az ajtóra, ujjak tapogatják a régen volt szegek helyét, miket rég feszegettek ki, noha jó néhány évig ott híven őriztek valamit. A tábla odabenn lesz. A földön, vastagon por alatt. Négy cikornyás, égetett, megkopott betűvel, miből már csak a kezdő P és a végső S kanyarulatai olvashatóak egyértelműen. Talán még egy L az ott közöttük?
A sötét árnyék aztán egyik pillanatról a másikra eltűnik, a lánccal és a lakattal együtt.
Odabenn.
A szétszabdalt pókhálók gyászosan hirdetik majd, hogy hosszú évek óta először jár valaki az öreg raktárépületben, az ő birtokukon. A kikötőben pedig megindul majd az élet mintegy varázsütésre - a pára nagy foltokba áll össze hogy aztán szellemalakok gyanánt tűnjön el végleg az utcák, a házak között, utat adva a reggelnek és a hangos Életnek