10.

Merénylő

Az Idegen a megbeszélt helyen volt. Széles karimájú kalap a fejébe húzva, hosszú, bő fekete köpeny. Hanyag tartással terpeszkedett a leghátsó padsorban. Ha lett volna annyi hely, bizonyára a lábát is felpóckolja valahová – csupán nem rá volt szabva a szűkös hely és a vékony deszkák.

A központi oltár felé halkan csoszog előre, fojtott, fuldokló lélegzetvétele messziről elárulja a zsíros potrohú sacerdost. A szürke kámzsa alatt pedig ott rejtezik a pénz. Teli, csinos kis erszény. Le kell mondaniuk róla a szent célért. Pedig sokat kért az Idegen, pofátlanul sokat... de nem nagyon volt kik közül válogatni. Néhányan már kinevették, otthagyták. Nem vállalták el. Sokat kért, nagyon is sokat...De Boranthea, az ő Szent Úrnője ezt kívánta.

Az idegen már épp kezdte nyomasztónak érezni a tömjénillatot és a csöndet. Nem különösebben érdekleték a magasztos arckifejezésű szobrok sem pedig a díszes oltárok. Pedig a most újjáépített templom páratlan a vidéken! Magasba nyúló, kecsesen ívelt oszlopok, meredek esésű boltívek, mozaikablakok...Az Éjtemplom. Itt már nem a szent Kalahoráké a központi oltár. Ezek most itt szürkék és feketék... Kétes hírű, még az óthrillioni időkből visszamaradt istenek kultuszai a 'divatosak' most, és hamar trónfosztották a fehér mártíristeneket és a természetanyákat. Állítólag ez a kövér szerzetes is valami barbár, régi, kígyónyelvű istennő szolgálja. Legalábbis a kapcsolatai ezt mondták, amikor a megbízónak is utánakérdezett.

Nem áll fel ahogy a sacerdos mellé ér.

-Minél gyorsabban pusztulnia kell annak a vérrel fertőzött boszorkánynak! Biztosan tudom hogy ő az oka mindennek. Még nagyobb csapások fognak jönni ha nem lépünk közbe, dögvész, jégeső, éhínség és pusztulás. Ő az oka mindennek! - harákolja félig eszelős, néha el-elbicsakló hangon a csuhás. Előveszi a pénzt. - Nehéz volt ennyit megszereznem. A rendtársaim nem hittek. A látomást sem! Semmit! Azt merték mondani rám, hogy megbolondultam. Pedig ez nem igaz. Nem igaz, ők a bolondok. Láttam! Én tudom. Hála a Magasságos Úrnőnek, mérhetetlen kegyelmében tudást adott nekem. Csak én voltam rá méltó, a többi hitetlen nem...eretnekek mind! Az éjszaka teremtményének pusztulnia kell a Nagyságos Úrnő parancsára. A szentséges Boranthea nem akar senki mást! Senkit! A pogány bestia pedig pusztul az ő rendelése szerint...

Az Idegennek semmi kedve bevárni a szent őrületben égő sacerdos további szónoklatát. Szó nélkül veszi el a pénzt, a szemébe húzott kalap alatt pedig bólint. Értette. Pusztul. Érdekli is őt... Kétsége sincs hogy a szerzetes tényleg bolond lehet, de a pénz az pénz. Ennyiért elteszi az útból a trónörököst is, hát még egy egyszerű nőt...Pedig maga sem hisz...

*

Néma, elégedett csönd. A szentséges kígyónyelvű oltára...vastag, sötét rétegben száradt az illesztékek közé a vér. Az áldozati szertartáson a nagyságos istennőnek ma hajnalban is embervért áldoznak majd....

*

Nehezen bontakozott ki az ölelésből. Futó csókot lop a másik nyakába, aztán kel föl. Mintha gémberedettek lennének még a tagjai...nyújtóznia kell. 'Mint a macska' szinte hallja a rendszerint ilyenkor ki is mondott gondolatot. Halvány mosollyal fordul vissza, és tekintete találkozik a férfiéval. Cornelius felkacag, aztán megrázza a fejét. Mindig mulattatták a vörös 'szokásai'. Semmit, semmit sem változik...ugyanolyan 'kislány' marad mindig, ahogyan megismerte, ahogyan akkor először meglátta.

Arsinoénak egy pillanatra az a benyomása támad hogy most kellene visszamennie hozzá és visszabújnia az ölelésébe...csak aztán ahogy Cornelius is fölkel mégsem győz benne a késztetés..

- Hová sietünk ennyire? - teszi föl azért a kérdést

- Sietünk? Te jársz előbb most is.

Fejét felvetve, hangtalanul nevet a vörös, aztán az éjjeliszekrénye felé indul. Cornelius lemondó sóhaja kíséri a kristály zörrenését.

- Nem tartom jó ötletnek ma. Nem szeretem ha így jársz az utcán... - szigorú pillantás fogadja a végül is az ágyra telepedő vöröst, aki egy csókkal állja útját a további szavaknak.

- Ugyan. Tudod hogy nagylány vagyok, Atyám... - élcelődik halvány, pimasz mosollyal Arsinoe. Amikor a penge nyomán pedig ujjain megérzi a másik vérét felkacag, de akkorra már ki is csavarták a kezéből a tőrt és fájdalmasan marnak belé. Nem tiltakozik. Corneliustól mindennek mindig is megvolt az ára...hát most is annak a néhány csöpp sűrű fekete vérnek, amely a kristálypohárban keveredik el az erős illatú párlattal. A harapás után engesztelés következik persze, de aztán Cornelius unottan húzódik el tőle, amikor Arsinoe belekortyol a poharába. Tetszetősebb neki az a szépen metszett kristály a párja vékony fehér ujjai között, mint az, amit oly jól ismer maga is: ami a párlattól következik. Szótlanul nézi a nőt, aztán a karjai közé vonja. Arsinoe szinte rögtön bele is szédül, de halvány mosollyal adja át magát a hirtelen jövő tompa kábulatnak. Szereti így visszafészkelni magát Atyja ölelésébe, és lassan elveszíteni mellette az öntudatát...

Jóval éjközepe után indultak végül csak el. Cornelius egyszerűen nem akarta magával vinni. Túl kiszámíthatatlan ilyenkor ahhoz, hogy a megbeszélésen viselkedjék...a kapuban váltak hát el.

Igazából nem is bánja, hogy most egyedül lehet. Szereti az éjszakát ilyenkor...a vörös holdat, a suttogó falakat és a kavargó árnyakat. Mindazt, amit Cornelius nem látna vele együtt most, úgy, hogy ő nem volt hajlandó engedni a csábításnak. Hirtelen keveredik be a központba – az idő sem olyan hű, mint máskor. Képes még inkább észrevétlenül elillanni, úgy hogy emlékképek sem maradnak néhol utána: a következő pillanatban már egy külső negyedben eszmél fel arra, hogy órák óta a falnak dőlve figyel. A szemben lévő egyik ház ablakát fürkészi, mégpedig azt, amelyikért eleve is indult. Felrémlik neki hogy követte már többször azt a kalandort...és most csak várni kell még. Amíg eloltja a lámpát, és kezdetét veheti a lidércnyomás.

Egyre gyérebb a forgalom az utcán. Az utolsó csavargók is elhúzódnak már lassan, senkit sem érdekli az, hogy ő mit keres itt még. A háztetők fölött egyre lejjebb hág az égen a vékony sarlóra hasonlító hold. Ritkán ilyen szép. Narancsvörös. Szinte látni, ahogy halad előre, feljebb és feljebb az égen. A tompa kábulatból nem ébred rá rögtön hogy a fény kialudt. Az ablak elsötétedett. Csak percek múlva rezzen meg. Indulhatna. Csak...

ott balra, a keresztutca felé. Ő meg mit keres itt?! Az a szőke félelf, Théodlinde barátnője. Néhányszor látták már egymást, beszéltek is, de most...most nem kíváncsi rá. Pedig errefelé tart. Észrevette.

Nem ér rá. Hirtelen mozdul, a törékeny árnyalak elválik a faltól, ami a következő pillanatra magányosan marad – mintha élő lélek se lett volna ott. A vörös eltűnik a kapualjban...

Charis egy darabig azt hiszi, becsapta a szeme. Alig van ismerőse itt a városban – de az ott mintha Arsinoe lett volna? Furcsa lány, maga sem tudja igazán milyen benyomásokat ébreszt benne. Nem vette volna észre – vagy valami sürgős dolga van. Vár egy kicsit... hátha összefuthatnak...

*

Percek múlva kapja fel a fejét. Egész lényét megborzongatja az éles sikoly. Mi történik itt!? Tompa puffanás, éles csattanások, recsegés, valami szilánkokra törik. Surranó léptek szakítják aztán félbe az eltéveszthetetlenül dulakodásra emlékeztető hangfoszlányokat, majd süket csönd áll be.

Megborzong. Azt a sikolyt még mindig érzi valahol ott legbelül, egészen a csontjaiban. Baj van...

Nem sokat késlekedik, a talpig feketébe öltözött hosszúéltű gyógyító mögött már csukódik is az ajtó. A sötét nem zavarja, sietve halad fölfelé, végig a csigalépcsőn amerről sejtette a hangot. A legtetején áll csak meg, hogy ugyan merre tovább, de a tárva-nyitva álló ajtó eltéveszthetetlenül vonzza.

Óvatos, nesztelen léptek, az elf vérnek köszönhetően éles szemek feszülten fürkészik, mi vár rá odabenn. Rossz érzések szorítják el a torkát. Mintha még most is, ott a négy fal között visszhangzana valami síkon túli, fájdalmas, szörnyű. Kétsége sincs hogy Arsinoe hangját hallotta odalennről.

Egyszerű szobát lát maga előtt. Félrelökött asztal, szilánkokra törött szék...valaki borzasztó erővel vághatta oda. Vér. Sötét foltokban mindenütt; mintha a szemei előtt, a levegőben is fojtó vérgőz kavarogna. Úgy érzi meg fog fulladni tőle. Iszonyatos, elviselhetetlen erővel támad rá a rossz érzés. Egy átlagos bérházi lyukban van, minden különösebb fényűzéstől mentes a dohszagú – üres – szoba. Jobb kéz felől ajtó...Arra? Bátortalanul nyúl a kilincs után. Az ajtó reccsen egyet és élesen nyikordulva enged utat, de a következő érintésre talán ki is esik a helyéről. A szép fehér arc fájdalmasan rándul össze a rémülettől ahogy meglátja a szoba közepén vértócsában fekvő mozdulatlan alakot.

-Narmiraenre... - szédül neki a falnak szemeit eltakarva. Úgy érzi rögtön összeroppantja a szobában még mindig ott kavargó düh és fájdalom. Maróan gonosz, sötét...véres. Csak áll levegő után kapkodva, és fogalma sincs mit csinálhatna. Arra is nehezen szánja rá magát hogy a holttesthez lépjen.

Hideg a keze, nagyon...máris? Nem ver a szíve.

Véres tincsekbe állva tapadnak a vörösbarna fürtök a szép arcba. Számtalan szúrt sebből véreztették ki, nyílvesszők állnak ki belőle, sőt a csuklói is végig vannak vágva. Életében nem látott ennyi vért.

Olyan, mint egy mészárszék. Hirtelen ugrik be neki a másik szobában látott törött nyílpuska, a rozzant ajtóba vert deszkák – egy kész csapdával várták...Hát mi van itt? Körülötte mindenütt csak ez az érthetetlen erőszak és a halál? Kinek volt ez a szerencsétlen lány az útjában?

Halk reccsenés, a szúrágta padló árulkodik. Ahogy hátranéz egy sötét ruhás alak tűnik elé. Összerezzen. A gyilkos!? Felugrik Arsinoe mellől, rémült szemekkel hátrál mígnem valami útját nem állja. Ismerős tekintet. Arsinoe rajzai között ezt látta már.

A rossz érzése most hányingerrel vegyül. Valamiféle materializálódó elemi sötétséget érez, képzeletbeli, felé nyúló fekete karokkal, amiktől menekülni szeretne minél messzebb, hogy ugyanaz a levegő se érhessen a bőréhez, ami azéhoz a férfiéhez. Pedig akkor már a hideg tekintet nem is őt figyeli. Fenyegetni pedig főleg nem fenyegeti. Arsinoéhoz megy és a vértócsába térdel mellé. Meglepően gyöngéden simít végig a kezén. Mit csinál? Ki ez?- zakatolnak eszeveszett kuszaságban gondolatai, tehetetlenül nézi ahogy az idegen felkarolja a halott lányt. Hová viszi? Ki ő? Mi történik itt, mit keres ő egyáltalán ebben a városban?!