Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
   melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
   váratlan egy iszonyu dög

nyitotta lábait cédán magasba lökve,
   mig izzadt méreg járta át,
élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
   kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek
   úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
   azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
   nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
   azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,
   folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
   másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
   s gyöngyözve néha felszökellt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
   sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
   mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
   ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
   kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
   a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
   nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
   lakmározhat a tetemen.

- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
   ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága
   te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
   az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
   s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
   vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
   elrothadt szerelmeimet!