3.

A művész kézjegye

Az egyetlen hibája az volt a kócos kamaszlánynak, hogy nem húzta meg magát és nem szökött tovább egy másik városba egy másik hajóval.

„Ne láss!” A hármasszabály egyik legfontosabb eleme a város éjszakáiban. Talán ezért vannak olyan sok helyen összetörve a kandeláberek, főként a Dög-Zug kerületének környékén. Ide... még a városőrség sem teszi be a lábát.

Pedig a maga módján egy „aranybánya”. Az egész negyed a Sötét Arcúak kezén van már tündeemlékezet óta... (…holott a tündék köztudottan örökké élnek, így ők aztán tudják).

Itt aztán megtalálható akármi és akárki – és ha a jóravaló szerzet ide beteszi a lábát...hát jól tudja hogy ha pénzt visz magával – egy csatornában fog úszni pénz nélkül, ha fegyvert visz magával, avatott szemek szúrják ki a legfinomabban lapuló tőrt is, és ha pedig egyszer gyanút kelt a „látogató”, perceken belül az illetékesek kezére kerül és egy csatornában fog úszni. Ha pedig csak úgy beteszi a lábát a Dög-Zugba – egykönnyen amúgy is egy csatornában fog úszni a teste lefelé, a tenger felé, békésen ringatózva a mocsok között a szennylével.

De a lehetőségek egyesek számára akkor is vonzóak.

Amúgy nem sokan vannak tisztában vele, mennyi pénz is forog a Dög-Zug környékén. Központi fekvésű kikötővároska lévén már csupán a hatóságok tudtán kívüli bor és más szeszfélék adásvétele is remekül jövedelmezne, de a fellendülőben lévő szikrafű és más gyors kábulatot és színes álmokat nyújtó bódítószerek kereskedelme még több csillogó hasú pénzecskét szülhetne. Csak szemek kellenek, amik felfedezik, erős kéz ami megszerzi és számító elme, ami képes megtartani.

No és néhány további apróság.

Jelentkező bizony számtalan van. Néhány már itt az elején elbukik, hiszen a három dolog közül hiányzik legalább egy – a többi pedig a feltörekvők közti nem túl kíméletes versenyben marad alul.

És ha még egy személy megfelelően ötvöz is magában minden szükséges tulajdonságot, szüksége van megfelelő „kéz alá dolgozókra”. Egy egy ilyen szervezetet pedig létrehozni, majd kordában tartani már nem is egy minden tekintetben megfelelő embert igényel. Nem is elég egy ember hozzá? Társakat vállalni is kockázatos: ismét egyenes utat nyit ez a szennylében, arccal lefelé való úszás felé.

Nem messze a palotától találtak rá. A kirendelt városőrök eleinte megpróbálták távol tartani a zsibongó, szedett-vedett csürhét. Mivel aztán egyre több és több bámészkodó jelent meg, felhagytak ezen igyekezetükkel. Majd minden héten találnak egy-egy holttestet, nem számít ritkaságnak hogy a mindenfelé dúló leszámolásoknak néha látható is az eredménye. Ilyenkor is a cél általában az elrettentés. A kisebb, mindennapos nézeteltérésekben vagy tudja ki-miféle okok folytán igaz hogy gyakrabban tűnnek el a névtelenek meg a túlbuzgó szerencsevadászok – többnyire nyomtalanul, anélkül hogy bárki keresné őket – nohde ha mégiscsak felbukkannak a holttestek, inkább csak a rosszhírű városrészekben. A palotanegyedben az elmúlt évben pedig – szerencsére – igencsak visszaszorult a bűnözés! Így aztán most valóban gyorsan terjedt a hír, és mielőtt a városőrök a vizsgálatot befejezhették volna, már jelentős szájtáti tömeg verődött össze, szanaszét taposva minden nyomot.

-Mi történt? - lép a társaságból messze kitetsző félelf lány a hátsó sorokban álldogáló gyerekhez.

-Azt mondják valami bennfentes kereskedőt végeztek ki, valamelyik neves ház vezetőjét – vonja meg a vállát amolyan nemtörődöm módra a hátraforduló Théodlinde.

-Áh, üdv Charis – mosolyodik el a felismeréssel párhuzamosan.

-Gondolom már rendbejött a lábad, és nem ugrándozol olyan vakmerően a kőfalak tetejéről – biccent vissza barátságosan a gyógyító. Théodlinde arcán apró komor felhő suhan át a pár nappal ezelőtti menekülése emlékére. Akkor még csak észre se vette először hogy rosszul esett, de bizony utólag a lába rosszallta a dolgot.

-Azt mondod meghalt? - a kamaszlány buzgó fejrázását látva néz a kör közepe felé fénylő őrségi lándzsák meg-megcsillanó csúcsának irányába. Többet innen igazán nem lehet látni. Egész halk a kérdés, szinte fájdalmas a hangja, pedig biztosan nem ismerte az illetőt. De hát akkor is, az a valaki mégiscsak meghalt . Érdemelte vagy sem – és akkor ő már késve érkezett.

-Azt móndják föl is darabóták a hullát, de jóval miután megfojtották vagy megmírgezték, mert egy vírtócsát azt biza' nem találtak sehun. -szól bele az egyik mellettük ácsorgó, rossz kinézetű csavargó láthatóan felhevülve. Charis a beszélő helyett is megborzong, ijedten néz az előtte furakodó Théodlinde után.

-Hová mész, csak..csak nem akarod megnézni? - szól utána elszörnyedve, nagy, elkerekedett szemekkel. Sohasem fért az ő fejébe és elf szívébe az emberek néhány dolga... A félvér tétova rémületét látva még Théodlinde is megtorpan.

-Hát...azt hiszem... - fullad el a csöppnyire sem magabiztos hang, ahogy valami nagy darab fegyveres fickó elsodorja magával befelé, a tömeg közepe felé.

Jó pár perces tolongás és lökdösődés után látja csak meg az egyik városőr királykék köpenyét. Nem sok látszik még innét sem, de a gyere így is bénult rémülettel rakosgatja össze az itt- ott megpillantott töredékes részleteket.

Természetellenes pózba kicsavart tagok; furcsa, torz szimmetriába rendezték a lemeztelenített holttestet. A pergamenfehér, kipreparált arcot már nem látja. De nem is akarja.

-Gonosz mágia! - suttogja elsápadva, kapkodó mozdulatokkal maga elé vetve egy rontásűző jelet. Még sosem látott ilyet. Sietve, mindenkin és mindenen áttörve igyekszik kijutni a tömegből, mielőtt elfogy minden levegő. Az ő tizenhat – tizenhét éves lénye talán nem is tudná feldolgozni az elborult elme gyilkos precizitásának teljes látványát. A fejében érzi dübörögni máris a szívét. Képzelete szüleményeként egy fehér fogú, acsargó kutyapofa bámul rá, arrébb egy dühös tekintet – egy másik tolakodó ember nagyot taszít rajta, mire a tüdejéből majdnem kiszalad a levegő. Az utolsó pillanatban keveredik ki, még mielőtt a biztos fulladás érzése törne rá.

-A második, a második halott...- áll meg épp szusszanni, mielőtt remegő lábai fölött elveszítené az uralmat. Aztán futásnak ered...

Az elkövetkező hetekben még két holttestre bukkantak – kizárólag a város legelőkelőbb negyedeiben. Mindkét esetben ugyanazzal a kíméletlenséggel végeztek az áldozatokkal, hogy aztán gyomorfogató választékossággal összeállított kompozíciókként tegyenek tanúságot a gyilkosról. Mindkét szerencsétlen a helyi dúsgazdag kereskedővállalatok vezetői posztjait látta el - igaz a rossz nyelvek szerint fekete (de annál jövedelmezőbb) alvilági ügyletek bennfentesei voltak. A párbajokból jól ismert gesztus volt ez: az ellenfelek elé vetett kesztyű. Csak nem akadt senki, aki válaszolni mert volna a kihívásra. A köztudottan zsugori és rosszmájú Seron Di Loriannak a máját tűzték a teste fölé a kerítésre, a másik szerencsétlennek, pedig a kitépett szívét tömték a szájába, hűen annak meggondolatlan, hirtelen beszédéhez. Az érzéketlenség, a beteges kegyetlenségű leszámolások túl elrettentőnek is tűntek most.

Sikerrel járt tehát a legfelsőbb körökben is. Könnyebb volt szemet hunyni, mint a már birtokolt zsíros pozíciókat, no és esetleg az életet kockáztatni. Csak a legalja körökben hatott fordítva az elrettentés – pletykák keltek szárnyra a régi rémtörténetekkel, mesélők riogatták nem csak a gyerekeket a fonókban, megszaporodtak a mesék szörnyekről, vámpírokról, holdtöltekor átváltozó farkasokról, az éj leple alatt lecsapó álarcos gyilkosról, aki számot vet az életről és a bűnökről – és nem csak az oktalan, hiszékeny gyerekek tudatába fészkelték be magukat.

Mindenesetre az tény volt, hogy a hirtelen elhunytak száma nőtt, a temetkezési vállalkozó vett egy új kecskét, a nyomtalanul eltűnő névtelenekről pedig senki sem beszélt. Úgy tűnt az éjszaka gyilkosai is felbátorodtak a nagy port kavart eseteken, és maguk is elfelejtették a óvatosságot, mintha a káosz és az erőszak befészkelte volna magát a lelkekbe valamiféle kórként.

Ő maga azért nem egészen így tervezte. Haragvó léptekkel járt fel-alá már egy jó ideje az egyik ablak előtt. Már komolyan aggasztotta a kialakult helyzet. Őt is meglepte a futótűzként terjedő erőszakhullám, amit végtére is ő robbantott ki. Pedig már ideje lenne meghúzódni...

A többi, aki álcáját feladva tombol és gyilkol odakint már nem csak a saját létét veszélyezteti. Jól tudja, hogy egyszer elfogy a város türelme és a félelem megtorló hadjárattá csap vissza. Akkor pedig nem csak üldözött válhat belőle, de keresztet vethet minden számítására. A Klánt sem lesz már így biztonságos neki magának irányítania. Félő, hogy nem lenne elég a puszta maskarádé. A vadászok kopóinak kell még egy hamis nyom, neki pedig egy irányítható személy. Aki elvégez mindent, amit kell, az ő válláról levéve a problémákat. Olyan személy, akinek szívügye a Klán vezetése. Aki érti hogyan működik az alvilág, ugyanakkor nem ért mindent. Nem szabad túl nagy tapasztalattal rendelkeznie...nehogy függetlenedni próbáljon. Hiszen a vezetés csak névlegesen lesz a kezében, a fő szálakat sohasem fogja megkapni.

A báb a nevét és a lényét adja a Célért. Saját akarat nélkül. Mint azok a bábfigurák, amiknek a kezei zsinórra vannak fűzve, a zsinórokat pedig a magatehetetlen rongybabánál följebb álló lény mozgatja.

Hmm...milyen ironikus – mosolyodik el – pont mint az istenek.

-Istenné válni...valódi, egyetlen, mindenható istenné. Minden urává. Anhhh... - állapodik meg halk sóhajjal az ablak előtt, aztán hűvös kacaj töri meg a csendet.

-Ámen...