6.

Vérkötelék

Érezte, hogy valami nincs rendben. Ismét előtört belőle az a megmagyarázhatatlan, rossz érzés, ami olyan sokáig kísérte miután meglátta a holttestet. Pedig már hetek óta úgy érezte, leszámolt vele. De most megint csupa libabőr, újra meg újra végigfut a hideg a gerince mentén, hiába veszi egyre sietősebbre a lépteit.

Figyelik – tudatosul benne ahogy ráfordul az egyik, kikötő felé vezető utcára. Egyre gyorsabban szedi a lábát, hátha maga mögött hagyhatja végre a gyanakvást és az egyre fojtogatóbb rossz érzést.

Pedig olyan szép éjszaka van. Végre kitisztult az ég is, hogy feltűnhessenek az égbolt ragyogó ékkövei. Csak az a sápadt arcú hold ne nézne olyan rosszindulatúan, ő se képzelődne összevissza mindenféle butaságot! Bár... legalább ezüst fénytakaróval borítja be előtte az utcát, a háztetőket, a várost.

„Micsoda méltatlan pazarlás ily mocskos dögkútra” - villan a fejébe a furcsamód idegen gondolat. Most már kezdi bosszantani a butaság, hogy pont erre indult. Még valahol a központnál lett volna jó bemenni valamelyik zsúfolt fogadóba. Most viszont már késő – nyel nagyot, miközben elhalad egy félig összedőlt ház mellett. Vadul kalapál a szíve a torkában, ezüst verejtékcseppek ülnek ki a homlokára.

-Fulladj meg – gondolja, bár maga sem tudja, az irigysápadt holdat, önmagát, vagy azt a valakit káromolja akinek már a lépteit is hallja a háta mögött. „Legalább nem vagyok teljesen bolond és nem képzelődtem” Most már biztos. Egyenletes ritmusú, könnyed léptek palástolatlan dobogása követi, csupán a döngölt, letaposott föld csitítja és nyeli magába a zajukat; az aki követi, csöppet sem figyel arra, hogy ne tudjanak róla. Ennyire biztos hát magában? Mit akar tőlem? - dübörögnek fel agyában a kérdések, ahogy már majdnem futva halad a kihalt utcán. Vagy inkább valami istenverte sikátor lehet csak ez – cikázik kétségbeesetten körbe a tekintete. Sötét ablakok, behúzott zsalugáterek mindenütt.

Csak hátra, hátra nem akar nézni.

Ijedt visításokkal rebbennek szét itt is, ott is az éjszaka férgei a lábai előtt, de most ez zavarja a legkevésbé.

-Hol van? - döbben meg aztán egyszerre a süket csöndet hallván. Megtorpan.

A közeli – messzestávol az egyetlen – lámpaoszlop fényében hosszúra nyúlt árnyékú ládák várakoznak előtte a fal mentén, átellenben távolabb meg valami eszeveszett bűzű szemétkupac. Lassanként legyűri a már-már pánikszerű érzést és visszaveszi arcára a már megszokott, gúnyos-vidám mosolyát. Most már végre mer megfordulni. Még egy utolsó pillantást vet a háta mögé az üres utcára, végignéz az összehajló háztetők mentén.

-Sikerült, leráztam. - súgja maga elé megkönnyebbült mosollyal és lassú, már majdhogynem magabiztos létekkel folytatja útját.

A kikötőben van egy kocsma. Veszett hírű a késdobáló, no de arra jó, hogy egy-két órára ott meglapuljon. Utána nyugodtan visszamehet a ligetbe.

Mindenféle gond nélkül ér el a hangtalan várakozó ládákig, itt pedig végérvényesen megnyugszik az utolsó, rejtőzködő orvgyilkosokról suttogó baljós gondolata is.

Ekkor visít fel valahol megint egy patkány.

Surranó lábacskák neszezése, utána ismét beáll a már-már nehéz, belélegezhető csönd. Inkább csak az undorral vegyes közöny játszik benne ahogy zsebre dugja a kezét és messze átkerül az utca másik oldalára a szemétkupactól. Biztosan ott vannak azok a rusnya kis dögök. Kész paradicsom nekik Távolrév! Villámcsapásként éri a tőle jobbra, a hulladékdomb mögött terpeszkedő sötét árnyék: egy keresztutca, ami ide torkollik az ő sikátorába.

- Jobban ismeri a környéket mint én. Elém került – villan be Théodlindenek a felismerés.

Nem moccan. Elég messze van még az az utca és elég sötét van ahhoz, hogy semmit se vehessen ki a koromszín árnyak kútjából. A hideg ismét végigfut a hátán. Zsebre vágott kézzel, lázadó közönnyel, lecsapott vállakkal áll egyhelyt. Vagyis próbál 'nyugodt' maradni. Talán vissza kellene forduljon és futásnak erednie. A szeme szinte már fáj az erőlködéstől, összeszorul a torka, amikor végre meglátja.

Szinte csak egy árnyék Az is. Viszont olyan kétségbeejtő, természetes könnyedséggel támasztja a falat, úgy süt belőle a fásult unalom és a közöny... - nem, nem az a szemtelen közömbösség amit ő maga is próbál a külvilág felé mutatni; ezt a felsőbbrendűség teljes tudata szüli.

Valahogy így nézett az imént Théodlinde a patkányokra, ahogy Az néz most rá.

'Micsoda méltatlan pazarlás' – férkőzik ismét tudatába az érthetetlen gondolat és kirázza a hideg annak idegenségétől. Képtelen tovább állni a pillantását. Megadóan fordítja félre a fejét és enged az őrült késztetésnek, hogy végre lehunyja borzalmasan égő szemeit ha akárcsak egy pillanatra is.

Későn jön rá, mennyire kizökkenti ez a valóságból. Mintha nem is percek, de legalább hosszú tízpercek teltek volna el amióta ő itt áll tehetetlenül és Azt figyeli. Vagy inkább amióta Az figyeli őt. A gondolatai lassan nehézkesen indulnak meg.

Ez a valaki lenne az? Ő lenne az akiről suttognak a városban? Aki megölte azt a kereskedőt, Arsinoét...és most érte jött? Ő következik? De miért!? Neki az égvilágon semmije sincs, semmit nem tud, semmit nem csinált! Túl sokat látott?

Újra összerezzen ahogy tudatosul benne: lépteket hall.

Még valaki van itt – nyitja fel a szemét és néz a keresztutca irányába vissza, ahol az imént Az állt.

Meglepődik. Nem erre várt.

Mélyvörös, vagy inkább sötétbordó, törékeny árnyék simul hozzá, mint egy macska, szinte úgy dörgölődzik a másikhoz. Aztán elválik egymástól a két egybeolvadó, test nélkülinek tűnő árnyalak és az, amelyik csak most érkezett egyenesen felé indul.

Théodlinde tágra nyílt szemekkel hőköl meg. Hirtelen érik meg benne a végzetes felismerés, de kiáltani, visítani képtelen. A sötétbordó köpenyre hullámos vörös tincsek zuhannak alá, valószerűtlenül sápadt, gyönyörű arcra vetül rá a lámpafény, ahogy már csak néhány méter választja el tőle. Szobrokhoz illő, nemes vonások, sötét tűzzel égő, jéghideg szemek.

Arsinoe.

-Nem, te meghaltál...- tátogja a rémült Théodlinde, de hang nem jön ki a torkán. Csak nézi, ahogy a jelenés bal mutatóujját tiltólag emeli ajkai elé, aztán érzi, hogy a másik keze a vállához ér. Hideg, csontig hatoló hideg, rémisztően hideg!

-Csss... semmi baj. Beszéltem vele, nem engedem, hogy bántson. - néz a szemébe, csitítólag, csak a hangja...ha az nem lenne olyan rideg, kifejezéstelen és üres, egy pillanatra elfelejtene félni is. De így... Lassan felocsúdva tehetetlenségéből lerázza magáról a kezét és a döbbenettől hevesen dobogó szívvel hátrál még tovább, amíg teheti és a fal nem állja útját.

-Te meghaltál, láttalak holtan! Hagyj békén, nem vagy valóságos!- a bágyadt motyogásból végre a hangjára talál, de hiába kiabálja az utolsó szavakat, a jelenés nem oszlik semmivé, és a tagadással sem sikerül rázárnia a koporsót az előtte álló látomásra. Aztán mintha önmagát is meglepte volna azzal amit kimondott, beharapja ajkait.

-Cssss...semmi baj. Most menj szépen haza és aludd ki magad. Késő van már. Tudom, hogy elég okos vagy, és holnap majd megbeszélhetjük. De most hallgass rám, siess, tűnj el innen gyorsan!- Théodlinde valami féltő, anyai gondot vél felismerni most már abban az imént még ridegen csengő hangban. Nem kell neki több. Futásnak ered ina szakadtából, visszafelé a kihalt utcán.

Arsinoe egy darabig még néz a lány után.

A gyönyörű arcon már nyoma sincs annak az előbbi meleg féltésnek. Inkább hasonlít a sötétből kiváló, mellé lépő férfihoz. Ugyanaz a hűvös, semmitmondó közöny.

-Megint hibázol. Nem lett volna szabad megengedned, hogy az álarc mögé lásson. Én többé nem fogok csak azért a nyomodban járni, hogy javítgassam amit te ostobán elrontasz.- suttogja a fülébe, egészen közel hajolva, arrébbsöpörve a nő nyakából a lágy hullámú, bársonyfényű tincseket. - Főként ha nem is engeded – fordul sarkon, hogy aztán otthagyja.

Az atyja szavaira keserű mosolyba rándul a vörös eddig rezzenetlen arca. Tudja, hogy igaza van, csak valahol ott legbelül mégsem akarja elhinni. Néhány pillanatig még néz abba az irányba, ahol eltűnt a gyerek, hallgatja a háta mögött lassan távolodó, határozott lépteket.

Aztán utána indul.