2.

Találkozás

-Ma beszélni fogok vele – mondja ki félhangosan a napok óta fontolgatott döntést. Olyan jó megfürdetnie arcát a napsugarakban, még szinte érezni, hogy van erejük néha. Ilyenkor mindig megborzong – a hideg is sokkal másabb így, a végét járja már. Lassú léptekkel halad a borostyánnal befutott téglafal mellett.

-Arsinoe, Arsinoe... - olyan különös a hangzása a névnek számára, igazából nem tudja eldönteni, tetszik-e neki vagy sem. Mindenesetre a fejébe idézi annak a délutánnak a képeit, amikor a hajója kikötött itt a városban. A hajója? Hiszen inkább csak szökött...amikor pedig szürkületkor rátaláltak az egyik kabinban rejtőzve, alig bírt menekülni. Jó néhány markos legény ment utána, már csak szórakozásból is behajtani rajta a potyaút díját (a maguk módján), és ha ott és akkor nem fordul le arra az utcára a kikötőből és nem talál rá arra a lányra, bizonyára el is kapják. Hogy hogyan jutott eszébe mellé leülni a padra? Azóta sincs fogalma se róla, mintha nem is az ő ötlete lett volna, csak úgy jött, a lehető legtermészetesebben.

-Kész, ennyit erről, a tolvajösztön súgta...- kuncog fel magabiztosan..

De az a lány, aki ráadásul remekül falazott neki...annyira különös volt. Egy szót sem szólt, csak a tekintetét emelte rá, aztán az őrökkel nem is volt gond. Igazából nem is hitte, hogy ilyen könnyen megússza a lebukást.

Gondolataiba feledkezve hamar eléri a vaskaput, és nem sokat habozva lenyomja a sárkányfejes kilincset. A kert – vagy inkább park – ahová érkezik rendezetlen, teljesen elhagyatott, mintha gazdája se lenne. Vagy...csak nem is oly régóta van. Így utólag mintha rémlene is neki, hogy Arsinoe említette, nem olyan régóta lakik a városban ő sem. Bizonyára még nem volt ideje rendbeszedetni a parkot.

Csak itt mintha madarak se lennének, néma csönd üli a borostyánlepellel borított törzsű öreg fákat. A sövény is nagyon régen lehetett utoljára lenyírva, de talán így elvadulva még szebb lesz, hogyha kipattannak a rügyek. A leveleit lassan bontani készülő ágak sátra alatt már előbújtak az első virágok, és néhány zsenge fűszál tör dacosan a gyér fény felé. Théodlinde talpa alatt néha megzörren a sokéves vastag avarszőnyeg, elpattan egy-egy száraz gally.

Különös érzések keringenek benne amíg átvágja magát a bozóton. Mintha elhagyta volna a napsugár, ami még ott kinn az utcán olyan bátorítóan melengette, mintha erősebben fogná markába a hideg idebenn az égre meredő öreg fák között. Aztán lassan elkezd kibontakozni előtte a tekintélyt parancsoló, régi nemesi kúria.

- Hát azt sejtettem, hogy gazdag, de hogy ennyire... - adózik néhány perc csendes nézelődéssel az elé táruló látványnak.

Az épület előtt alacsony növésű bokrokból és tűlevelű örökzöldekből kialakított labirintusszerű, lugas, középen szökőkúttal. Bár az már rég nem működhet; ahogy közelebb ér, fintorogva vet néhány pillantást az alján lévő kétesbarna színű sár közé rothadt falevelekre. A széttárt karú angyal lábánál két oroszlánnal – a főtéri szobor szinte pontos mása – gyanakvó hidegséggel fürkészi a lányt. Legalábbis Théodlindenek ez az első benyomása. Ha a kicsi korában hallott rémmesék mégis igazak lennének azokról a kutakról, amelyek a pokolban vannak, és amelyekben a mártírok vére folyik, hát ilyennek kellene azoknak is lenniük. Megáll, csak nézi a különös pillantású angyal arcát, aztán tekintetét az épületre emeli.

-Hatalmas – suttogja végigjáratva a szemét a hosszan nyújtózó árkádsoros földszinten, az emeleten, a padlás apró ablakain és a morózus falakat U alakba kényszerítő már-már bástyaszerű szárnyakon. A képzeletét mégis leginkább az emelet erkélyének párkányán sorakozó vízköpők fogják meg. Nehezére esik félretennie a bámészkodást és továbbindulnia, de aztán a néhány lépcsősort kettesével átugrálva belép az árkádsor alá. Csiszolt márványlapokon csúszik meg a lába. A fehér rajzolatú szürke és fekete kövek mintha maguk is többszázéves titkokat rejtenének.

Az ablakokon belátni nem lehet...nehéz függönyök állják útját a tolvajlány fürkésző tekintetének, így hát egyenest az ajtó felé indul. Feltűnően szép erezetű sötét fa, ördögfejes kopogtató bámul róla szembe. Théodlinde keze a kilincsre siklik – pont olyan, mint a kertkapué...bár...talán apró részletekben mégis hibádzik. Óvatosan nyomja le és finoman nyit be. Nyitva! Bár nehezen jár és halk csikordulással nyílik.

A mögötte beszűrődő fény csak egy szemközti, széles lépcsősor legalsó fokait világítja meg, és egy kis oroszlánlábas asztalkát, rajta gyertyatartóval.

-Milyen kedves hely – jegyzi meg gúnyosan, most már csak gondolatban, és átlépi a küszöböt.

Ahogy becsukja maga mögött az ajtót azzal kizár minden világosságot is, így kénytelen néhány lélegzetvételnyi ideig lecsukni a szemét, hogy valamelyest hozzászokjék a félhomályhoz.

Nesztelen léptekkel halad át a fogadótermen a lépcsőig. Talán próbálkozzon fölfelé?

Talán...

Tolvajként megtanulta, hogy a legnyikorgóbb lépcsőkön is föl tudjon menni a legkevesebb zajt okozva. Bár kellemes meglepetésére most a lába alatt puha, süppedős szőnyeget fedez fel, ami végképp elnyeli léptei neszét.

Mintha senki se lenne itthon. Mindenütt sötétség vagy félhomály fogadja Théodlinde-t, no és persze az az aggasztó csönd. Mintha a fal is hallgatózna, a képek, a szobrok figyelnének...

-Hát ha nincs itthon senki, viszem amit lehet – határozza el magát.

A szobák, amelyeket nyitva talál és végigjárhat mind a legfinomabb ízlés szerint vannak berendezve. Finom, drága keleti szőnyegek, párnák mindenfelé, kényelmes, elegáns bútordarabok, a vörös, a zöld, a fekete árnyalatai a meleg barnával keverve.

Ámuldozva halad szobáról szobára, megfeledkezve a tolvajkulcsairól...hiszen nincs is szükség azokra. Zsák kellett volna talán, jó nagy... legszívesebben mindent vinne, a gyertyatartókat, a képkereteket is – aztán egyszer csak egy fényárban úszó terembe ér. Pár pillanatra őt is elvakítja a világosság, majd feltűnik az ablakkal szemközti falnál álló félig kész, lélegzetelállítóan valósághű, remekül megszerkesztett kompozíciójú tájkép.

-Ez nagyon szép...kár hogy nincs még kész – súgja, és óvatosan megérinti a vásznat. Nedves. Még nem száraz a festék. Összerezzen, ráeszmél hogy hihetetlenül óvatlan, még körbe sem nézett. Festékek mindenfelé a földön tégelyekben, vízben ázó ecsetek, képkeretek a sarokba halmozva, képek a falakon körbe mindenütt – egy műterem – és ott oldalt, még egy másik ajtó.

Nem állja meg, hogy ne menjen tovább.

Nyitva...

Teljes sötétet tör meg a nyomában beszökő fénynyaláb.

Lassan, nesztelen lépked befelé. Itt van valaki. Ittvan, érzi, tudja, valaki, vagy valami. Ahogy a szeme újra szokja a sötétet, felsejlik előtte a szobát uraló hatalmas, elfüggönyzött ágy. Valamiben megbotlik. Magában szisszen egyet az ügyetlenségén, ahogy kitapogatja az alacsony kis asztalkát. Hosszúkásat, alacsonyat...talán egy szekrény, láda...nem látja jól még.

Összeszorul a torka, idegesen rándul meg a gyomra. Most már érzi hogy nagyon nagyot fog bukni, és nagyon rossz helyen van. Az ösztönei súgják hogy meneküljön, mielőtt elkapják, és ezért a fejét veszik. Csupán - már nem ura a kíváncsiságának.

A függöny...Vigyázva lép közelebb és az ágyat takaró finom kelme után nyúl.

Majdnem felsikolt.

-Arsinoe? - kérdezi bizonytalanul, lopva némi bátorságot saját hangjából. Igen, ő lesz az. Már látni véli a selyempárnákon szétterülő hajtincseket, felismeri az előtte fekvő arcának vonásait.

-Épp mint egy halott – villan elő gondolatai között a tömjénszagú balsejtelem ahogy a néma csöndet hallgatja és megrökönyödve bámul a lányra.

Kapkodó, fojtott szuszogást hall. De... ez csak az övé. Amikor az alvó kezéhez érve megérzi az élettelen, merev hideget elakadó lélegzettel ejti vissza rögtön a függönyt és hátrálni kezd az ajtó felé.

Tompa fájdalom – majdhogynem felkiált amikor másodjára belebotlik a ládába, de hang már nem jön ki a torkán. Egy koporsó... A lány halott. Halott. Meghalt!

Rohanvást menekül a világos műterembe, ahol valamelyest enged a szívén a rászoruló bilincs, de szabadulni nem engedi. Most már látni sem akar semmit – nemhogy elvinni. Csak kikerülni innen, minél előbb. Csak vissza, mielőbb, ugyanazokon a folyosókon, anélkül hogy egy ajtót is bezárna, bármire is figyelne. Csak legyen odakinn, a szabadban végre! Csak odalenn áll meg, hogy a hatalmas bejárai ajtót betegye maga mögött. Hatalmas döndülés, nagyot koppan a torz ördögfej szájába ékelt vaskarika.

Most még súlyosabb csönd telepszik a parkra, aztán kel életre a csaholás. Mintha csak a föld alól bújnának elő a kutyák. Kutyák!? Hol voltak eddig? Théodlinde fuldokolva igyekszik visszafogni a feltörő pánikot és mint az őrült kezd el rohanni a legközelebbi fa felé, ahol talán nem érik majd el.

Alig húzza fel a lábát, jó mázsányi izom csattanó állkapcsa elől, máris négy borjúnyi, habzó pofájú dög acsarkodik tajtékzó dühvel alatta, jó másfél méterekkel fel-felkapva utána. Zihálva kapaszkodik még feljebb.

-Dögöljetek meg! - szakad ki belőle a kétségbeesés. A téglafal...a kerítés pedig még messze. És ő nagyon nem akar már itt lenni.

-Menjetek a francba már innen! Nem, nem fogok sírni. Igenis kijutok! - egész testében reszket már, amikor végre rászánja magát hogy meginduljon a következő ág felé. Talán ha elég ügyessé, vakmerővé és erőssé teszi a félelem, kijuthat az alatta csaholó kutyák fölött – körvonalazódik a gondolat a fejében - . Ha pedig kijuthat, hát ő ki is megy innét. Egy pillanatot sem akar többé itt lenni.

Talán a sokat emlegetett tolvajszerencse menti meg, talán a kétségbeesés, de végül ágról ágra és fától fáig egyensúlyozva eléri a téglafal tetejét.

-Vesszetek meg – gondolja még ahogy visszanéz, aztán elrugaszkodik és odaát, a fal túloldalán ér földet. Onnan pedig futás...