8.

Eső

Természetesen nem okozott nagy problémát megszöknie.

Bár amikor a kötés átvérzett, megijedt egy kicsit. Nem a fájdalom miatt, azt rég megtanulta ennyi idős fejjel is elviselni, hanem azért, mert a fájdalom mellett rémesen erőtlennek érezte magát, mint soha ezelőtt. Ha pedig erőtlen, figyelmetlen. Hibázik. A hiba pedig végzetes.

Ha nem kapja a nyílvesszőt a hátába, talán nincs most itt – térnek vissza erre a pontra újra és újra a gondolatai. Ha minden rendben megy, úgy ahogyan eltervezte, talán nem itt ázna most az esőben. 'Helyette mondjuk törölgethetnék pultot, vagy takaríthatnék istállót' – gondolja, elfehéredő ujjakkal markolva az amazonbotot.

Szakad, egyenesen szakad az eső. Fésűt nem nagyon látott tincsei csimbókokban tapadnak az arcához, a nyakához, és az ázott ruhák alatt folyton vakaródznia kell. Csak még nem mer olyan bátran ugrálni a bőrében, mert nincsen még tökéletesen az a seb. Egy egy óvatlan mozdulat is túl nagy meggondolatlanság – és akárhogy a hős fájdalomtűrés, kínozni még ő sem szereti magát.

Rémséges poklot élt át amikor a méregmester kitisztította a sebet. Hiába mondta, hogy már egyszer rendbe tették, nem volt ellenkezés... a szőke amazonnak biztosan nem olyan durva a keze, mint a méregmesternek volt.

-Kész, elég, nincs értelme azon gondolkodnod, tudod. Így alakult Ahure, lássuk inkább a feladatot...

A táskából hamar előkerül a fiola. Igazán nem bizalomgerjesztő, lilásszín lötty... Elhúzza a száját, ahogy rágondol, hogy azt meg kéne innia. 'Az amazonok nem élnek ilyennel...Áh, nem! Ilyenhez ők nem értenek.' győzködi még egy sort saját magát, a fiolával szemezve. Nincs sok bizalma annak ellenére sem, hogy magától az Árnymestertől kapta.

-És ha megmérgeznek?

-Megmérgeznek egy francot. A hírhedt fejvadászcéhnek egyetlen terve az, hogy a tanoncait sorra megmérgezze, igazán logikus, lángész vagy Ashgden. Persze! Bolondok nem lesznek... - halkan pattan a vékony üvegcse ahogy törik.

-A fenébe, ne ügyetlenkedj, elcsorgatod, aztán nézheted, keresheted a nyomokat... - egy szuszra hajtja fel, aztán egész testében beleborzong. Fókuszál...Az első pillanatban még semmi baj, de aztán mintha megugranának a házfalak ahogy a mágia elevenné válik és munkálni nem kezd a szervezetében. A torkába feljövő íz...az förtelmes. Hát mi a nyavalyából kutyulták ezt össze? Épp mint a pocsolya...vagy poshadt zöldség, halbűz és ammónia? Az oszló tetem szaga...de igazából nem is akarja megmondani. Kezeit szájára tapasztja, még meg is görnyed az erőteljes hányingerrel vívott harcában – talán kívülről még ő maga is bezöldült!? Az amúgy is üresen mardosó gyomrának most aztán jót tesz...ügyes természetesen...megint.

Kábán nyúl a padra ledobott zsákért. No gyerünk, indulás...valahol...Arra? Igen...arra. Mintha érezné...

-Látod ilyet se tudnak az amazon seiolok...

A Dög-Zug. Persze. Csakis errefelé lakik a válogatott, tiszta lelkiismeretű jónép. Lerobbant, kidőlt-bedőlt oldalú házak, málló vakolatok, megroggyant tetők (már ha van tető), mintha csak rá akarnának szakadni a közébük tévedőre, hogy még az ég is ilyen egyszínű szürke. Igazi nyomortelep.

Sietni kéne...nagyon nem tetszenek neki azok a rongyosok sem egy-egy sarkon, vagy falkába verődve füstös szemétkupacok körül. Méregetik, érzi, úgy mint egy darab húst.

-Szent isten, Ahure, ezek élve felfalnak, te szerintem nem is vagy éhes hozzájuk képest, ahogy ezek néznek ránk!

Megtorpan. Tárva nyílt ajtó, fojtó emberszag no és alkoholbűz. Harsány kacagás, kiabálás. Aztán minden figyelmeztetés nélkül vágódik valami neki. Sikkantva kapja a botját az oldalába, de így is a szomszéd falnak vágja a bő mázsányi, bőrvértes, borostás férfi. Akit kidobtak!? Egy fenét...döbbenten nézi ahogy a nagy batár ember ájultan dől össze.

-Részeg disznó! Legközelebbre jegyezd meg hogy hitellel nem lehet jóllakni – torkoll fülsértően, és még utána is köp az ajtóban felbukkanó csupaizom hústömeg. Ashgden megszédülve, torkában dobogó szívvel ered futásnak, még mielőtt a kopaszra borotvált kidobó beléköthetne azért, hogy olyan jókor van jó helyen. Micsoda mocskos állatok! Férfiak! Alsóbbrendű korcsok... Igaza volt a nevelőanyjának, ő is mindig ezt mondta rájuk.

A következő keresztutcánál már világosan érzi, hogy jó helyen jár. Itt kell lennie a célpontnak. Ide jött. Komor, fekete kövű piszkos, emeletes bérház. Bizonytalanul méri újra és újra végig, törölgetve az arcáról az esőcseppeket. De ez lesz az.

A lábánál ablakok. Valami pinceféle lehet odalenn..és nicsak, az az egy törött is. Ott...ott van!

-No gyerünk! - vigyorodik el szélesen és hirtelen támadt gondolattal penderíti le a hátáról a zsákot hogy odahuppanjon mellé az ablak elé, nem törődve a sárral és a mocsokkal.

-Ugye előkészíted nekem a terepet? - egész átszellemült arccal bontogatja a szíjakat, majd a fonott kosarat. Karcsú, hűvösen csillanó test, csuklyás kígyófej bukkan elő, hideg, rezzenéstelen hüllőszemek. Gyönyörű fehér rajzolatot alkot néhány fehér pikkely az obszidiánszínűek között, a lányka pedig hihetetlen biztonsággal fogja.

-Oda, le...megyek én is. Vigyázz ám! - sustorog, ahogy a házikedvenc farka is eltűnik a törött ablakban. Aztán veszi a táskát, a botot és fel! Határozott léptek viszik a nagy, kopott ajtóig. Bérház...ezeket nem zárják. Nyikorogva nyílik is, beengedve a dohszagú belső udvarra.

Kétemeletes, igencsak szegényes épület, körbe korlátok futnak minden szinten, itt-ott zsalus, tarka ablakok néznek méla nyugalommal az apró belső udvarra. Nemhiába, még nagyon reggel van. Jobbra lesz a felfelé vezető csigalépcső, de nem... nem ide.

Öreg nénike. A fejvadászlány megdermed, egy pillanatig csak meglepetten nézi az itt lenn, székében üldögélőt, a szaporán dolgozó ujjakat. Valami ruhát foltoz.

Itt lenn? Ilyen hajnalok hajnalán? A szürkeségben? Ayrára, hát épp most? Nem...! Hogy a szeme esne ki hiszen nem is látja a ruhán a lukat amilyen vénség! Ritmusosan dobolnak az esőcseppek.

A nénike felnéz.

Ashgden pedig elmosolyodik.

Aztán sietve fordul el balra. 'úgy teszünk, mintha csak haza jönnénk' – motoz fejében a gondolat, de válogatott szitkok között. Rozzant, deszkákból összetákolt ajtó felé veszi az irányt. Igen, csakis ez vezet le a pincébe...

Erre...

Keze a kilincsen, lenyomja.

Semmi.

Tágra nyílt szemekkel, hevesen verő szívvel próbálja újra. De az zárva.

Először elkeseredett tanácstalanság lesz rajta úrrá. Pedig ott van lenn! Érzi, tudja! Neki most le kell mennie.

Sírásra görbül a vékony kis száj.

De...

Igen, persze, hiszen ő született tehetség! A botot gyorsan megtámasztja a falnak, keze pedig az alkarvédőjére siklik. A jó öreg amazon precizitással összerakott finom kis mechanizmus halkan kattan, tenyerébe pedig vékony kis penge csusszan.

Ez az!

Sietve, mohó igyekezettel illeszti a zárba. 'Majd most kinyílsz te!'

Dühében hatalmasat rúg az ajtóba. Nem igaz! Nem megy bele. Nem illik bele abba az átokverte zárba.

Összerezzen. A mély döndülést hallgatja, ahogy szerencsétlen ajtó tiltakozik az oktalan bánásmód ellen. Még egy pillantás a hátában. Az a ragyaverte banya is a varrótűjével, aaah!

Forduljon föl ahol van!

Kapkodva, remegő kézzel csúsztatja vissza a pengét a helyére. Nem igaz! Hogy lehet ennyire buta? Így akar ő is Halállal Táncoló lenni. Egy nyomorult tolvajkulcsot igazán kérhetett volna,hiszen azért van a zár, a kilincs az ajtón hogy használják, hogy bezárkózzanak mögé. Egy rablógyilkos csakis nyitott ajtó mögött fog lapulni... Francba! Hogyan lehet ilyen szerencsétlen!? Fújva néz még egyszer az ajtóra.

Kész, ennyi volt a tudománya. Ha így megy vissza, a kotéria vezetője köznevetség tárgyává teszi. Meg az Árnymester, mindenki, mindenki csak rajta fog szórakozni. Az utolsó impig és koboldig mindenki csak az ő melléfogásán fog nevetni. De azoknak a koboldoknak majd akkor eltöri a lábujjukat, bizony...

Dühösen kap a botja után és az elképedten néző öregasszonyról tovább tudomást sem véve viharzik ki az udvarról.

Igen ám...viszont Ahure... - állapodik meg a kitört ablaknál. Azt meg hogy csalogassa most ki?

Csak áll percekig a kitört kis ablakot nézve.

-Bemegyek én is itt – születik meg aztán az elhatározás, és már huppan is vissza a nedves kőre, méregetve az ablak nagyságát. 'Belefér...átférek rajta.' Hát befelé... és még szerencse lesz ha nem valami állig vasba öltözött zsoldos ölébe, vagy a kígyó farkára érkezik. És még a bot is, ajjh...(nagyobb fegyvere nem lehetne?)...nem könnyű vele. Befelé...

Néhány perces kínlódás és egy karján végigfutó, frissen szerzett vágás után küzdi csak le magát a törött üvegcserepek között. Tompa huppanással ér a pince padlójára, félig térdelve.

Megfeszített idegszálakkal figyel. Semmi.

Egy teljesen néma, mozdulatlan raktárhelyiség tárul a szeme elé. Ládák sorakoznak mindenütt, egymásra rakodva, kisebb – nagyobb stócokban. Meg persze szemét. Fatörmelék, tönkrement ládák, amoda egy rossz szekrény, egy létra, egy seprű...? Semmi gyanús, vagy arra utaló sincs, hogy egy vérmes orgyilkos ide vette volna be magát.

Föltápászkodik. Jó lenne ám alaposabban körülnézni – valami nyom, akármi, csak kell legyen. Ekkor viszont léptek nesze ér el hozzá. Közeledik. Nagyra nyílt szemekkel mered a szemközti falon résnyire nyitva álló ajtóra. Ó hát a francba is! De hiszen most jön vissza... Pillanatok alatt dönt és a legközelebbi, jó négy-ötlábnyi magas ládahalom mögé bújik. Egész óvatosan fekteti a földre a botot, az most neszt nem üthet. Persze. Addig rugdosta az udvaron az ajtót, amíg ez meg oda nem ment megnézni hogy mi folyik ott. Elcsalta. Elvigyorodik magában. Ha majd jelentést tesz, meg sem említi, hogy nem szándékosan rendezte így.

A léptek...már az ajtónál. Nyikordulás...most bejött. Itt van.

Visszafojtott lélegzettel lapul.

Krákogás.

Mit csinál most? Erre...jön? Erre...

Egyenletesen klappognak a nyirkos pinceköveken a bakancsai. Az is az! Valami jóféle bakancs lehet, nem is akármilyen vacak csizma. Ő az akkor...biztos ezt keresi. Nem ilyen flancos drága lábbelikben jár az itteni népség.

A torkában dobog a szíve. Megint felötlik benne a „mi lett volna ha ott a Macskajajnál nem úgy alakul..”, de elhessegeti a gondolatokat. Erre jön, felé. Még vagy négy lépés és odaér a ládahalma túlfelére és meglátja, még három, még kettő...

A fene vigye már el!

Hirtelen határozva dobja ki átellenes oldalra a botját, és nem várja ki hogy az hangosan koppanjon. Gyorsan, gyerünk! Az embervadász felhörren. Csak szívdobbanásnyi ideje van amíg reflexszerűen odakapja előbb a fejét a bot irányába, de utána máris jó helyen fogja őt keresni ha egy kicsit is nem ostoba. Pillanatok, most nem ér rá! Felugrik, és könyökkel a ládáknak vetődik, a halom pedig borul.

Valami érthetetlen kiáltást hall, de a szeme most arra figyelmezteti hogy rögtön fém villan amoda. Még egy szívdobbanás ahogy a másik kénytelen fél kezét maga elé kapva védekezni egy rázuhanó ládától. Sikkant a fém, fényes pont vágódik az embervadász felé. Azt csak hallja, hogy egy neki szánt tőr célt tévesztve áll mögötte a falba.

Hörrenés az ő lényegesen pontosabb találatára, majd újabb halk sikkantás ahogy a második lövedéket is útjára engedi. Ez aztán tényleg pontosabb.

Az első még csak a karján talált, ez viszont telibe kapja az embervadászt. Az nyögve tántorodik hátra, fél kézzel torka felé kap, másikkal kardot ránt, de vér spriccel szerteszét. Undorodva szorítja össze a száját és néz félre, ahogy még a vadászkéséért nyúl, de a mozdulata elveszíti határozottságát ahogy érzi magán is a forróságot, és a támadás késik. Pillanatok alatt véres lesz a szabálytalan sokélű penge, érzi ahogy a markolat sikamlóssá válik a kezében. Az előrántott kard csengve hull a padlóra ahogy gazdája is térdre zuhan, aztán pedig arccal dől be a ládák közé, a lába elé.

-Ennyi volt? - nehezen nyögi, gombóc szorítja el a torkát ahogy a vértócsában előtte fekvő alakot nézi, és rohamosan sápad – Ahure...gyere, tűnjünk in...- félbeszakad a mondat ahogy minden mentség nélkül jön vissza felháborodott gyomrából a lila lötty.

Aztán csak a kígyót kereste...

*

Aznap egész végig zuhogott a eső. Azt mondják áldás a tavasz eleji zivatar – bő termést ígér a földeken, zöldbe öltözteti nyár közepéig a mezőket és elbódítja a frissen kipattant rügyek közt megbúvó virágok illatát.

Csakhogy már egy egész napja esett; jelét sem mutatták annak azok a kifürkészhetetlen égi csatornák hogy el akarnának apadni végre. A földiek viszont annál inkább kezdték fölmondani a szolgálatot, sárgásbarna, bűzlő levükkel borították el az utca kövezetét.

Egy eresz alá bújva rázta meg a bundáját a széles állkapcsú, fekete-barna tigriscsíkos dög. Valami vadászebek lehettek az ősei, vagy őt magát is egy aréna homokjából kaparták elő – rámás, erőteljes felépítésű harci kutya, amilyenekkel a medvéket szokták összeereszteni. Kövér nyálcsöppek vegyülnek a szétröppenő esőcseppek közé amint megrázza a bundáját, a pofáján és a martájékán laza bőr redőkben vonaglik meg, fémesen csörren a nyakörv. Megremeg a fekete orr, a nagy véreres szemek egy arrébb álló alakot figyelnek.

Théodlinde már jó ideje vár a fal tövébe húzódva, unott szájbiggyesztéssel figyeli a lámpa tövében felbugyborékoló szennyvíz játékát. Igazából fogalma sincs miért ázik itt még mindig, amikor minden ép eszű fedél alá menekülve várja, hogy eláll-e már az égi áldás, vagy mindenestül belemossa Távolrévet a tengerbe.

-Jaj ne! - szakad ki belőle undorral teli amikor ő is észreveszi a farkát erősen csóváló kutyát. Az pedig erre lecsapja a fejét és még szaporább farokcsóválás keretében vág ki az eresz alól, egyenest felé.

-Ne, ne, ottmaradsz ahol vagy! - sikkant fel és ha lehet még közelebb húzódik a falhoz, hogy megpróbálja (hasztalanul) elkerülni a vészesen közeledő tömény és nyálas szeretetrohamot.

-Mauric! - csattan ekkor metszően a kifejezéstelen hang és a kutya megtorpan, fülét lesunyva néz el arrafelé, ahol a következő árnyék mozdul.

Lassú, kényelmes léptekkel közeledik amaz, látszólag nem törődve az ázottan arcába tapadó tincseivel. A hosszú, sötét kabátról csillogó patakokban folyik le az esővíz – de úgy tűnik a legkevésbé feszélyezi az, hogy csurom vizes -. Mosolyog. Utálja ezt a rohadt dögöt ő is, de mégis szórakoztatja néha. Annak ellenére hogy egy ocsmány rondaság és először ő maga is félt tőle, mint a többitől is, a 'baleset' után egészen mulatságos lett az eredmény. Minden alkalommal látja a szemében a rettegést, hogy égnek mered a szőre ha hozzáér, hogy tiltakozik minden porcikája, de mulatságos hogy ennek ellenére mégis mennyire ragaszkodik úrnőjéhez a láthatatlan bilincsek kényszerű köteléke alatt. Szánalmas az a feltétlen hűsége...ugyanakkor mulattó is. Ma már képtelen lenne megválni az amúgy hasznavehetetlenné vált állattól.

-Ne haragudj Linde, nem lett volna szabad elengednem. Tudom hogy ki nem állhatod. - pillant a még mindig egyhelyt álló, lassan a farkát is maga alá sunyó kutyára, majd a lányra.

-Majd legközelebb, ugye? - jegyzi meg az erre gúnyosan, mire a vörös elhúzza a száját.

-Dolgom van, azt hiszem téged is érdekelne. Jó hogy ittvagy.

-Oh tényleg? Kíváncsi vagyok...

-Én vagyok kíváncsi a véleményedre. Még nem döntöttem, és nem akarok egyedül dönteni. - fordul is, nem várva a gyerekre. Főleg nem akarja hallani a következő megjegyzést, amiről sejti, nem fog elmaradni. 'Túl sokat beszél, túl tiszteletlen'

- A...véleményemre? Azt hiszem rosszul hallottam valamit. - siet az rögtön utána és néhány lépéssel be is éri – Veled tartok. - ül ki Théodlinde arcára elégedett mosoly – Miről is van szó?

Arsinoe elégedetten nyugtázza magában, hogy íme, ez most bejött.

-A kikötőben van egy régi, használaton kívüli raktárépület – hátra sem fordul – de akkor fogd be a kis szádat, mert társaságra nincs szükségünk.

-Jó, jó megértettem – szegi le Théodlinde a fejét duzzogva és csöndben cuppog a végeláthatatlan tócsában. Mert száraz utcarész, az bizony nincs sehol. Ezt a bolond vöröst hogy nem zavarja? Ő már csurom vizes – és bizony nem egy elkényeztetett úrikisasszony mint a 'nővére' – de ő már lassan akkor is bőrig ázik és fázik is, a cipőjében meg halat lehetne talán fogni. Azért ő nem fog panaszkodni – csak néz hát konokul maga elé és igyekszik azért kikerülni a legmélyebb tócsákat.

Egész csöndes az utca. Senki az égadta világon nem járkál erre egészen a Sikátortelephez hasonlít így ez a kerület is. Alig van világ – de aztán minek – kinek – is kéne ilyenkor fény? Jó tíz tizenöt perc után áll meg Arsinoe. Lám, még őt is megzavarja végre az eső? Nehezebb ám így tájékozódni, az bizonyos. Hatalmasat toccsan, a sárlé magasan felcsap a vörösre ahogy Linde elnézi a víz mélyét.

Arsinoe megrezzen, összevont szemöldökkel néz Théodlindere, látható rosszallással.

-Már úgyis vizes voltál – jegyzi meg az szenvtelenül belenézve a jegessötét lélektükrökbe. Válasz nincs, csak elhúzza Arsinoe a száját. Lám, elszámolta a saját türelmét? Először szórakoztatta Théodlinde, mostanában viszont egyre kibírhatatlanabbnak látja a természetét. Kibírhatatlannak és stabilnak – nem és nem bír mélyen hatni rá.

A kikötőig nem is lehet találni járókelőket...valóban. Csak a kutya borogat le egy-egy szeméthalmot alaposan rá-ráijesztve az amúgy teljesen elnémuló Théodlindere.

*

Nehezen nyílik az ajtó. Már várja, mikor fakad ki a még mindig a zárral kínlódó nővére. Sosem hallotta még káromkodni...De aztán most is csalódnia kell – halk kattanás ahogy a kis fémnyelv a helyére pattan.

-Csak utánad húgocskám – mosolyog hátra Arsinoe félreállva az útból. 'Mintha csak érezné hogy a falra mászom ettől a hangsúlytól' gondolja a lány: legszívesebben most rögtön orrba vágná. Hát miért ne sikerülne kinyitnia? Olyan nincs hogy valami egyszer, csak egyszer ne sikerüljön a vörösnek! Hihetetlen... Bosszúsan löki be a résnyire már megnyílt ajtót.

Vakon kezd el befelé tapogatózni, mígnem mögötte olajlámpás gyullad. A lassan éledő fénypászma valamelyest megvilágítja a szobát. Vagyis termet... Egész magas a mennyezet, kívülről nem is gondolta volna. Hatalmas, üres raktárépület.

-Nézz körül – adja át mögé lépve Arsinoe a lámpást – Úgy gondoltam hozatok bútorokat, asztalokat; ott jobbra meg akár gyakorlótermet is rendezhetsz be magadnak. A pincében pedig bármit lehet tartani, akár a pénztárat is ide szervezheted. Van egy ismerősöm aki jól ért a mókás zárakhoz...

Linde a fal mentén sétál körbe, majd át, a szomszédos, hasonló terembe. Végül széles mosollyal ér vissza nővéréhez.

-Nagyon jó lesz, megcsináljuk Rienn!